HTML

Csíky Antal

www.csikyantal.hu

Friss topikok

  • DeritamNemos: Szia Anti! Éppen szükségem volt egy kis megerősítésre. Időnként elfelejtem a 3 gyerek mellett, ho... (2009.07.02. 17:43) Életvezetési kiskáté

Linkblog

Feloldozás

2011.01.26. 16:07 zöcskei

Feloldozás

 

 

 (filmnovella)

 

 

 

 

Lekötött lélekkel

 

 

 

A hegy tetején valami ég

valami lángol minden este

és hív

 

A tűz kibontja szirmait

illatától megremeg

a könnyűvérű levegő

 

Ha elmehetnék

 csak megülnék

és nézném összehúzott szemmel

a fényt

 

 

 

 

Hamar felfigyeltem a gyerekre. Nem úgy, bár először csak azt vettem észre, hogy a záraknál, redőnyöknél matat valaki, de aztán megláttam az arcát – rettenetes volt: annyira meztelen, hogy elszégyelltem magam.

          Mikor meglátta a kocsit, erőltetett közöny hűlt a vonásaira, majdnem olyan bántó, mint amilyen a felnőttek arcán feszül; csak ez jobban fájt: holttükör szemét elviselhetetlennek tartottam.

          Lehalkítottam a  vevőt, felerősítettem a rádiót, és kikönyököltem az ablakon. Mert jött. Lassan, de jött felém.

- Vártam már, seriff - mondtam, mikor a kocsihoz ért.

Láttam, hogy nem tudja mihez kapcsolni itt ezt a szót. Majdnem elmosolyodott, de aztán mereven félrenézett, s csak állt ott, testsúlyát váltogatva lábain.

- Üljön be, főnök – mutattam az ajtóra.

-                         Bizalmatlansága csak akkor múlt el, amikor beült és elfeledkezett végre rólam, aki most nyugodtan gyönyörködhettem kinyíló szemében, amint a derengő zöld, kék és piros lámpák fölé hajolt, hogy aztán hátradobja magát, s a hangszóróból kiszűrődő beszédfoszlányok alapján hunyt szemei elé rajzolja egy elvetemült, ügyes bűnöző üldözését, mely csakis az ő vezetésével lehetne eredményes.

 A világ legtermészetesebb mozdulatával nyúltam a rádiótelefonhoz, s a előírtnál jóval rejtélyesebben közöltem a központtal, hogy hamarosan megvacsorázom.

A szertartás után farkasszemet néztünk. Megpróbáltam ugyan kacsintani egy kicsit, de ő rögtön összevonta a szemöldökét – hát úgy tettem, mintha megint csak a szemhéjam remegett volna.

 - Megfoghatom? – kérdezte, és egy bizonytalan mozdulatot tett a készülék felé.

 - Halkítsd le – feleltem maximális lezserséggel, de azért rácéloztam a szabályzóra, a forgatás irányát is mutatva: nehogy árulónak tartson, aki meg akarja őt alázni .

            Ezzel lett ismét teljes a varázslat.

            A rádió lehalkítása után már fesztelen kíváncsisággal leltározta a felszerelésemet, nem hagyva ki a hátsó ülésen heverő sapkát sem. Pillantása nehezen szakadt el a pisztolytáskámtól, a váll-lapomig emelkedett, majd újból lehullt. Kis csend után mintegy bejelentette:

            - Szakaszvezető.

            Önkéntelenül is megnéztem főtörzsőrmesteri rendfokozatom jelzéseit: az ezüst csík valóban annyira megfeketedett már, hogy alig ütött el a váll-lap anyagától.

            Feltekertem az ablakot, a mikrofont úgy fedtem be a tenyeremmel, mintha adásban lennék:

            - Hogy ne ismerjenek fel – súgtam.

            Nem látszott különösebb meglepetés az arcán.

            - Értem – közölte. – És a valóságban?

            - Vezérkari, titkos nyomozó főtörzsőrmester.

            - Gondoltam – mondta. – És mire spécizte rá magát?

            Sokatmondóan néztem rá.

            - Rendben van. De ha kitalálom, bólint?

            - Azt szabad.

            - Kémelhárító – mondta rövid tűnődés után.

            Megnéztem az olajat.

            - Gyilkosság és ölés.

            - Hideg.

            - Betöréses rablás – mondta kissé csüggedtebben, és láttam rajta: rövidesen undok alaknak fog tartani.

            - Langyos – feleltem, és kinyújtott mutató ujjammal megfúrtam kissé egy vaskos páncélszekrényt.

            - Mackódöntők! – kiáltott fel. De aztán az eszébe juthatott az előbbi mozdulatom, és a szeme sarkából sértődésre készen lesett rám: éreztetni fogom-e, hogy súgtam.

            Elismerően bólintottam.

            Rövid csend után csak úgy mellékesen kérdezte meg:

            - Az internpollal tartja a kapcsolatot?

            - Naponta.

            Megnyugodtunk mind a ketten.

            Néztem a békés alkonyatot, a házakat, ahogy gubbasztottak a hegyek előtt. Tetejük – valamennyi szigorúan megkötött, színehagyott kendő. Szerettem volna mindent elfelejteni.

            A gyerekre néztem: ő a jobboldali ablakból figyelte a tájat. Tudtam: kevesebbet és többet lát, mint én.

            Rágyújtottam.

            - Eljönnék magához felügyelőnek – mondta. – Vagy inkább tanítson ki magánnyomozónak.

            - A fotócellát ismered?

            Sokáig tűnődött a válaszon, aztán összeszorította a száját, elfordult, úgy dünnyögte:

            - Még nem voltam sitten.

            - Nem érdekes – mondtam azonnal, és megfogtam a vállát -, hidd el, ma már nem érdekes a sitt. De a fotocella elve a mackósok ellen is jól bevált.

            Féltem, hogy újra közbeszól valamit elhallásból, ezért gyorsan elmondtam a lényeget. Azt hiszem, megértette.

            - És maga ölt már? – kérdezte, mintha eddig is csak erről beszéltünk volna.

            Tudtam, hogy nem hazudhatok, hallgatnom sem szabad sokáig. Azt is tudtam, hogy ő nem tehet semmiről.

            Bólintottam.

            - Rendesen?

            - Igen – feleltem, és féltem.

            - Hányszor?

            Felemeltem azt a rohadt ujjamat.

            - Nem számít – mondta vigasztalva. – Az a fontos, hogy ölt.

            - Nagyon fontos? – kérdeztem rekedten.

            - Persze.

            - Értem. És miért?

            - Hát, hogy megtanuljon! Mi lenne, hogy valaki megtámadná, és akkor derülne ki, hogy maga nem tud ölni?! Úgy lelőnék, mint a pinty!

            - Igazad van… Illetve lőlapon is megtanulhat az ember…

            - Úgy érti: táblán? De hát az áll! A gyilkos meg mozog, leveti magát a földre…

            Csak ezt ne mondtad volna.

            Békés alkonyat.

            Végigsimítottam a fején, menekültem:

            - Okos vagy, főnök. De a lőlapot is lehet ám mozgatni. És fordítani is, meg minden.

            Elhallgattuk, néztük egymást. Aztán ő újra a pisztolytáskámat figyelte, elengedhettem magam. A szemhéjam úgy verdesett, mint a felgombostűzött lepke szárnya.

            - De azért maga ölt, ugye?

            - Igen – mondtam, és feléje fordultam, összeszorítva a fogaimat, hogy legalább ne látsszék ez a rohadt remegés.

            - És teljesen megölte azt a gyilkost?

            Bólintottam.

            - És ő?

            Ő is teljesen megölt engem, mondtam volna legszívesebben, de tudtam, hogy nem értené meg.

            - Ő nem akarta megölni magát? – hallottam sürgető kérdését, mert látni már egyáltalán nem láttam, csak bent valahol, irgalmatlan fényben éreztem a két sötét foltot: a férfi és a fiú árnyékát, ott, ötvenhatban, a téren.

            - De igen.

            Közben a nagyobbik folt ott bent valahol előreküldte a gyereket, aki célzott és lőtt. Láttam felvillanni a torkolattüzet. „Mire vársz? – sziszegte Bálint, a járőrtársam. – Nekem gyerekem van, ha nem tudnád!” Ő is gyerek, mondtam, és a férfit kerestem, de fedezte magát. Akkor a fiú egy sorozatot adott le ránk.

            - És? Le is lőtte?

            - Megölte a bajtársamat. Engem pedig megsebesített.

            - A bajtársát úgy lelőtte, hogy meghalt?

            - Azonnal.

            - De maga megbosszulta!

            A lábára céloztam. A lövés pillanatában a földre vetette magát, a férfi mellé. Agyonlőttem. Aztán a férfit is. Kilőttem az egész tárat: egyszerűen képtelen voltam levenni az ujjam az elsütő billentyűről. Közben a pufajkám könyökén átütött a vér.

            - Mennyit akartak elvinni? – kérdezte másodszor, sürgetve.

            - Tessék?

            - Úgy értem: mennyi pénz volt a mackóban.

            - Persze, a pénz a mackóban. Sok volt, rengeteg.

            - Tízezer? Százkilencvenezer?

            - Több. Több millió.

            - Mondhatom! És magyarok voltak?

            - Hogy magyarok-e?... Nem, nem magyarok.

            - Oltári. Most már értem, hogy miért tartja maga naponta a kapcsolatot az Internpollal… Van még cigije? Nagyon szívesen hoznék.

            - Rendes vagy, de van még.

            - Akkor elugrok a géppisztolyomért. Világít, amikor lövök. Svájci. Hozzam?

            - Klassz lehet. – Alig tudtam beszélni. – Tudod, mit? Inkább fagyit hozzál, felügyelő.

            A zsebébe gyűrtem a pénzt. Láttam, hogy ezt a mozdulatot is fényképezi.

            - Milyet hozzak?

            - Puncsot, ha van.

            - Sok mazsival?

            - Naná.

            - Oké, nagyfőnök – mondta, és elporoszkált.

            Néztem, néztem, ahogy ment ott az úton, de már rég nem láttam. Nem őt láttam – az a másik gyerek feküdt előttem: valószínűtlenül kicsi arca hideg és merev volt. A hajamba markoltam: a kezemben maradt, néztem.

            Nem tudom, hányadik hívójelet hallottam meg. A parancsnok megígérte, hogy megfenyít, ha még egyszer kikapcsolok engedély nélkül. Értettem. Elindultam a kijelölt útra. Kábé öt perc múlva jutott eszembe a gyerek, azonnal visszafordultam, nem volt ott. Így nem jöhettem el, vártam.

            Rágyújtottam, de nemsokára el is nyomtam a cigit, és mindenből kihullva, kábán, egyre erősödő fejgörccsel bámultam a szerelvényfal lámpáit a sűrűsödő estében. Aztán, amikor már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, hirtelen nagyon világos és egyszerű lett minden: rájöttem, hogy meg kell várnom a gyereket, csak meg kell várnom őt, és minden rendbe jön.

            Felhívtam a központot és hazudtam, aztán kikapcsoltam és vártam.

            Nem szoktam hazudni, talán azért sikerült ilyen jól. Igen, nagyon jó volt: pontosan azt mondtam, ami történhetett volna, s amit mindenki meg kell értsen, különösen az, aki csak egy kicsit is ismer, és tudja, hogy mennyire szeretem a gyerekeket. Azt hazudtam, hogy van itt egy kisfiú, akit elküldtek fagylaltért, de a szomszéd cukrászda zárva volt, messzire ment, és most nem talál vissza – haza kell kísérjem, várják.

          Ahogy kimondtam magamban így, személytelenül, hogy várják, egyszer csak megéreztem, hogy megint itt van az öregember. Naponta eljött hozzám, hosszú ideje már, azóta. Borotválkozás közben az arcomra rajzolódtak a vonásai, velem volt magányos sétáimon, elalvás előtt megfogta és szótlan áhítattal tartott a tenyerében az asszonyom mellét. Megszoktam és megszerettem az öregembert: hasonlítottunk egymásra. Álmomban néha eggyé forrva hűlt ki az arcunk – kis fájdalmat éreztem, de nyugodtan ébredtem ilyenkor.

            Beszélni nem beszélt soha. Nem szólt semmit most sem, csak nézett, aztán bólintott, kikászálódott a kocsiból, és leült a téren egy padra.

 

 

*

 

 

Tavasztól őszig mindig kiült így esténként az öregember a térre. Újságot vagy könyvet soha nem vitt magával, az embereket se nézte, legalábbis nem lehetett észrevenni. Csak ült ott, szokatlanul. Ezt kellett mondani, és  valóban így volt: az egyik karját a pad támlájára fektette mindig, kézfeje – száraz, halott virág – lecsüngött. Egyébként szabályos öregember volt; talán kiegyensúlyozottabb, derűsebb, mint magányos társai.

            De ez az este más volt. Különös volt az egész nap. Délelőtt becsapták az öregembert a boltban: húsz forint helyett tízből adtak vissza. Nem a pénz fájt az öregembernek, hanem a méltánytalanság. És az, hogy nem hittek neki. A vezető nagyon udvariasan beszélt: Talán nem tetszett jól látni, mondta, és azt is felajánlotta, ugyancsak udvariasan, hogy azonnal lerovancsolja a pénztárosnőt   de az öregember nem ezt várta.

            Akkor a vezető udvariasan elköszönt, minden jó kívánt, és elment   ez is nagyon fájt. A pénztárosnő hallgatott, a többiek se ripakodtak rá – nem törődtek vele. Megszégyenülten jött ki a boltból, mintha ő rövidített volna meg valakit.

            Nemigen ebédelt az öregember, hamar ledőlt. Mikor szokása szerint a jobb oldalára fordult, hogy kímélje a szívét, bár még soha nem volt rá panasza, orvoshoz évek óta nem járt; alig, hogy a jobb oldalára fordult, a halott felesége hangját hallotta a fülében: a nevét mondta. Megrémült, felült. Ijedtsége mögött is pontosan érezte, és talán ez volt a legszörnyűbb az egészben, hogy most valami rendkívüli dolog történik, ami több önmagánál: valaminek a kezdete, jelzés. Közben eltűnt a hang, és ez is olyan rettenetes volt, iszonyú, hogy rendkívüli volta ellenére is észlelni lehetett a keletkezését és az elmúlását, mint a mindennapos dolgoknak – valami vasmarkába fogta az öregember szívét, és szorított egyet rajta.

            Talán melegebb lesz, gondolta magában az öregember, és kimondta hangosan is:

            - Biztos megváltozik az idő.

            Gyakran szokott így beszélni, meg-megszólította a dolgokat: kellett a torkának, a hangszálainak a beszéd; de most egyáltalán nem tartotta természetesnek, hogy valaki, aki egyedül van egy lakásban, szavakat ejtsen ki, hangosan.

            Akkor puhán, lassan és persze valószerűtlensége miatt iszonyúan megmozdult alatt az ágy. Az öregember páni félelembe esett; nevetséges, csapkodó mozdulatokat téve feltápászkodott; apró remegések futottak végig karja lágy, csüngő húsán. Meg fogok őrülni, gondolta, és zokogni kezdett lerogyva.

            Látomásokba zuhant: karcsú ívek közt emelődött, egy pillanatra eléje villant egy kisgyerek arca, aztán – minden átmenet nélkül – a gépteremben volt  valahol: a műhely egy olyan pontján, ahonnan mindent látott, önmagát is, amint ott állt a homályos, csöndes, bár nagy sebességgel forgó tengelyek, a várakozó indítókarok között; az olaj nyugodt, súlyos tavát látta a teknőkben, de felbontva, mintha belülről nézné…

            - Egyedül vagyok – mondta ki hangosan, józan tárgyilagossággal, amikor feleszmélt –, nem jó egyedül, nem maradhatok így.

            És végtelen nyugalmat érzett magában, mintha máris rendeződött volna minden.

            És kiült az öregember   a padra, ismét szokatlanul, és várt. Figyelte az utca forgalmát, az elsuhanó kocsikat és a sétálókat. Nők és férfiak jártak arra, párosan, csoportban vagy egyedül -   de a magányosak is valahova mentek, valakihez vagy valamiért. Válogatott közöttük az öregember, a kiválasztottat egyszerűen leültette a lakásában, és figyelte, beilleszkedik-e a környezetbe. Ám mindig megzavarta valami: egy fejtartás, egy kézmozdulat, vagy akár a mozgás ritmusa. Így jutott el a gyerekekhez. Tudta, hogy közülük itt nem válogathat, de azért figyelte őket is: azt akarta, hogy legyen mihez mérnie a gyermekotthon lakóit, ha elmegy majd hozzájuk. Mert abban már biztos volt, hogy elmegy.

            Egy nagyobbacska fiúra gondolt, aki már fogékony, de még formálható. Akit megtanít majd szép lassan mindenre. Aki betölti majd az űrt, amit gyermekei felnőtté válása és felesége halála keltett. Lázadozás nélkül fogadta mindkét csapást: elve volt, hogy egy bizonyos idő eltelte után a szülő nem szólhat bele a gyermekei életébe; a feleségéről már évek óta tudta, hogy gyógyíthatatlan, így ajándéknak vett minden napot. Halála így is megrendítette, érezte, hogy belőle is rengeteg elpusztult, megsemmisült – de nem átkozódott, nem panaszkodott, önmaga előtt sem. Csak készülődni kezdett.

            Ezt sem látványosan – olyan volt, legalábbis ő úgy érezte, mintha innen is nyugdíjba menne… Most, ezen a különös estén jutott eszébe először, hogy mit is kell neki átadnia és kinek? És egyáltalán, mit fogadna el tőle például ez a gyermek?

            Lassan sétált feléje a fiú, a fagylalttal egészen elfoglalta magát, ő nyugodtan figyelhette. Szép, tiszta arca volt – az öregembernek, nem tudni, miért, fiatalkori emlékei közül egy vetkőző lány képe lett egyre élesebb, aki szelíd, megadó mozdulatokkal bontotta le a haját, mielőtt az övé lett volna; nem szégyellte emlékét az öregember, így, ebben a szituációban sem: őszintén és becsülettel szerette azt a lányt.

            - Fiam – szólította meg a gyermeket.

            A kisfiú tisztelettudóan és szolgálatkészen állt elé:

-->

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://csikyantal.blog.hu/api/trackback/id/tr432615652

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.